Az öregasszony a tornácon ült, és a langyos esti szellőben az óceánt nézte merengve. Régi, idősebb fia által úgy-ahogy megjavított hintaszékében ringatta magát, gondolatai messzire kalandoztak. Szerette ezt a hintaszéket, s hiába győzködték gyermekei, elutasította, hogy újat vegyenek neki. Mert a szék hozzá tartozott, és átélt mindent, amit Ő. Csak ez maradt meg régi életéből, ez az öreg, megviselt hintaszék.
Nézte a partot nyaldosó hullámokat, gondolatai- mint mindig ilyenkor, mikor magában ült a kora estében a tornácon- visszatértek gondtalan gyermekkorához. Felidézte a kacagó kislányt két bátyjával, ahogy fogócskát játszanak a rizsföldeken. És mint mindig, most is idegennek érezte. Mert a kislány és mostani önmaga között ott volt a polgárháború, mely az egész életét megváltoztatta, nemcsak neki, de mindenkinek Délen.
Semminek nem tudta már hasznát venni, amire tanították. Azt, hogy nem merült alá, mint annyian mások, csakis saját magának köszönhette. Saját magának és Istennek, aki átvezette a sötétségen, és végül elküldte hozzá Haydent.
Mint mindig, mikor a háborúra gondolt, most is elfogta a remegés. A háború elvett tőle mindent, amit ismert és szeretett, és az ő életét is követelte volna, ha nincs benne a makacs elhatározás: élni akarok! Elveszített mindent, és mégis: soha egy percre sem szűnt meg hinni, mert tudta, viselnie kell, amit Isten rámért, és mert tudta, végül megpihenhet.
Soha az elmúlt években nem beszélt a múltjáról, szégyenkezve gondolt vissza néhány cselekedetére. Úgy érezte, a gyermekei nem értenék meg őt. De most, mikor érezte, hogy élete lassan a végéhez közeleg, eldöntötte, hogy megteszi, amit már régóta meg kellett volna: elmeséli életének azt a szakaszát, melyet eltemetett magában, és amely belülről őrölte fel őt. Végre őszinte lesz, és ezzel feloldozást nyer mielőtt maga mögött hagyná ezt az életet, mely annyi szenvedést hozott számára, s oly kevés boldogságot!
